2.kívánság: Utazás a London Eye-on

Ez a látványosság nem való mindenkinek; az energikus, kirobbanó személyiségek, mint Janka, nehezen viselik a lassú, csendes, város feletti lebegést. Én nem vagyok energikus és kirobbanó, élvezem, ahogy kapszulánk álmosan eléri a csúcspontot, majd lassan átlendül rajta.

Legszebb a magasból a parlament a Big Bennel és a Viktóriával, ez kétségtelen. De ott a Buckingham palota is a St James’s parkkal, ami szintén szép, a park különösen kedves nekünk: előző nap ott sétáltunk. Látom a régi házakat is, kéményeikkel, amelyeket a szegény kis kéményseprő gyerekek saját testükkel tisztítottak (leengedték őket a kéményekbe) kétszáz évvel ezelőtt. Sok volt az árva gyerek és sok volt a piszkos kémény. Ez bántotta Blake-et is... Inkább a szépreményű Pipre szeretnék gondolni (el veled Oliver Twist meg David Copperfield és társaitok), aki itt bolyongott a város utcáin, nagyravágyón keresve a titok nyitját: hogyan lehetne igazi úriember? Vagy a kis Dorritra, aki az Iron Bridge-n sietett keresztül édesapjához az adósok börtönébe… Tényleg, melyik is az Iron Bridge?

Mélázásomból Simon riaszt fel, aki felfedezi a távolban a Wembley-t, és megörül neki.

1.kívánság: Séta a Millenium hídon

A Szent Pál Székesegyház melletti parkhoz érkezünk meg a 23-as piros emeletes busszal. A városban már tavasz van, nárciszok mindenütt, a parkokban, a balkonládákban, a virágárusoknál, sőt még a kabátok hajtókáján is, mert betegek javára most adakoznak az emberek (ősszel pipacs virít a kabátokon).

Az irányt a folyó felé vesszük, el sem lehet téveszteni, ott a híd előttünk, röpülünk át rajta (bár ez egy gyaloghíd), mert erősen fúj a szél, és Janka azt játssza, hogy egy kis pillangó, és lebegtetni akarja a haját a szélben (amit nem engedhetek meg sajnos, a repülős fülfájás miatt).

A hídról csodás a kilátás, csak nem lehet sokat bámészkodni, mert zavarjuk a forgalmat. A híd végén balra el, látom a Globe-ot, Shakespeare színházának mását (Macbeth, Lear és Vihar nélkül elképzelhetetlen). Ácsingózom a kapuban, késő van már, nem tudunk bemenni, igaz, a többiek nem is akarnak.

Látom magam előtt a színházat, elképzelem a színpad előtt és a páholyokban narancsot, mogyorót, apró tengeri herkentyűket majszoló nézőközönséget. Viktor arcán szomorúság, hogy ez a fölséges szokás kiment a divatból – ő is szeretne osztrigát szürcsölni és apró rákokat falatozni. Hallom, ahogy Simon csendesen megjegyzi, hogy micsoda pikáns illatok lephették el a színházat.

Igen… Biztosan nem véletlen, hogy száz évvel később már divatosan öltözött, szép arcú orange wench-ek kínálták a narancs gerezdeket és nem az osztrigát a vagyonos műkedvelőknek, és a narancsért járó érméken kívül néhány pénzes udvarlót is begyűjtöttek maguknak.

Megyünk tovább: híd – metró – szállás.