A Szent Pál Székesegyház melletti parkhoz érkezünk meg a 23-as piros emeletes busszal. A városban már tavasz van, nárciszok mindenütt, a parkokban, a balkonládákban, a virágárusoknál, sőt még a kabátok hajtókáján is, mert betegek javára most adakoznak az emberek (ősszel pipacs virít a kabátokon).
Az irányt a folyó felé vesszük, el sem lehet téveszteni, ott a híd előttünk, röpülünk át rajta (bár ez egy gyaloghíd), mert erősen fúj a szél, és Janka azt játssza, hogy egy kis pillangó, és lebegtetni akarja a haját a szélben (amit nem engedhetek meg sajnos, a repülős fülfájás miatt).
A hídról csodás a kilátás, csak nem lehet sokat bámészkodni, mert zavarjuk a forgalmat. A híd végén balra el, látom a Globe-ot, Shakespeare színházának mását (Macbeth, Lear és Vihar nélkül elképzelhetetlen). Ácsingózom a kapuban, késő van már, nem tudunk bemenni, igaz, a többiek nem is akarnak.
Látom magam előtt a színházat, elképzelem a színpad előtt és a páholyokban narancsot, mogyorót, apró tengeri herkentyűket majszoló nézőközönséget. Viktor arcán szomorúság, hogy ez a fölséges szokás kiment a divatból – ő is szeretne osztrigát szürcsölni és apró rákokat falatozni. Hallom, ahogy Simon csendesen megjegyzi, hogy micsoda pikáns illatok lephették el a színházat.
Igen… Biztosan nem véletlen, hogy száz évvel később már divatosan öltözött, szép arcú orange wench-ek kínálták a narancs gerezdeket és nem az osztrigát a vagyonos műkedvelőknek, és a narancsért járó érméken kívül néhány pénzes udvarlót is begyűjtöttek maguknak.
Megyünk tovább: híd – metró – szállás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése